Azért is együtt!

Ismeroseim között nem egy akad, aki leélt választott párjával jó néhány évet, látszólag békében, boldogan. Döbbenten veszem tudomásul, hogy a látszat itt is csal. Szabályosan ölik egymást..., szavakkal, melyek sokszor jobban fájnak, mint bármi más. Most már minden mindegy a számukra, egyetlen cél lebeg a szemük elott el innen! Végleg, s visszavonhatatlanul elhagyni a valaha imádott lényt. Az alábbi beszélgetés egy olyan emberrel készült, aki szintén végig járta ezt az utat, de döntése nem az elhagyás volt, hanem a megtartás. Kokemény küzdelem kezdodött önmagával a párjával, a családterapeutával azért, hogy megmaradjon az, az életközösség, amit egyszer együtt vállaltak. Ismerosömnek szerencséje volt, a párja is ezt akarta.

- Dóra, mi volt a baj?

- A mi kapcsolatunk az elejétol kezdve feszültségekkel teli volt. Az elején féltékenykedés okozott gondot, de késobb is volt köztünk egy furcsa feszültség. Gyakran éreztük úgy, hogy ellenségesek vagyunk egymással, de nem tudtuk miért. Nagyon sokat veszekedtünk, és szóban elég keményen. Ez a feszültség végül oda vezetett, hogy az utolsó 1 évben már teljesen elhidegültünk egymástól. A végén már nem is veszekedtünk, csak úgy éltünk, mint két lakótárs. Közben próbáltuk megoldani a helyzetedet, sokat beszéltünk, arról hogy mi történi, de javítani nem tudtunk rajta. De ezt a rideg légkört én már nem tudtam elviselni, így 7 év után egy hónapra szakítás nélkül elköltöztem, hogy meglássuk, a másik hiánya felébreszti e a régi érzéseket. Sajnos a párom részérol nem ez történt, bár azt mondta, szeret, de nem mutatott ki ebbol semmit. Én még visszaköltöztem, mert nagyon rossz volt nélküle, de ettol még rosszabb volt. teljesen átnézett rajtam a közös lakásunkban. Így egy hónappal késobb szakítottam vele. Nagyon fájt, mindketten sírtunk, de úgy éreztem már mindent megpróbáltam. Hozzáteszem, hogy utólag rájöttem, hogy a párom érzéketlensége nem azt jelentette, hogy már nem szeret, hanem egyszeruen már annyira fájt neki ez az egész, és annyira tehetetlennek érezte magát, hogy inkább egyszerűen nem gondolt ez egészre. A férfiak gyakran "lehúzzák a rolót" mikor valami elviselhetetlen a számukra.

•  Miért döntöttél a fentiek ellenére, mégis a kapcsolat megmentése mellett?

A párom 2 nap múlva felhívott, hogy menjek vissza, mert o úgy érzi, még nem tett meg mindent, és próbáljuk meg még egyszer. Visszamentem, de ez majdnem olyan félelmetes volt mint eljönni. Tényleg nagyon igyekezett a párom, de sajnos egy hónap múlva újra bántottuk egymást, és megint kétségbe estünk, hogy nem tudunk mit tenni. Ekkor vettem elo egy régi újságcikket, ami a párterápiáról szólt, és kértem meg a páromat, hogy gondolkozzon rajta, eljönne e velem erre - gondolkodás nélkül bele egyezett. Azért döntöttünk így, mert még szerettük egymást, emlékeztünk rá milyen volt a régi szerelmünk, csak nem tudtuk, hogyan hozzuk vissza, és miért vagyunk egymással ilyen ellenségesek. Minket nem kötött házasság, közös vagyon, gyerek, "csak " 8 év, ami veszendobe ment volna. Mielott ezt veszni hagynánk, adtunk még egy esélyt magunknak.

- Tulajdonképpen mi ez a terápia?

Átlagosan 6-8 alkalomra van szükség az eredmény eléréséhez. S általában a feleség kezdeményezi a terápiát, a férfiak ódzkodnak a "szennyes kiteregetésétol ". Mi összesen 8 alkalommal voltunk, az elso ülésen kituztük az elsodleges célunkat, amit szeretnénk elérni, vagyis azt, hogy ne kiabáljunk egymással, ne érezzük a másikat ellenségnek. Kíváncsian vártam a következo alkalmat, közben nem éreztem, hogy ülésrol-ülésre javulna a kapcsolatunk, továbbra is ugyanúgy veszekedtünk.

- Milyen gyakorlatok segítettek benneteket?

Az elso alkalommal azt a házit kaptuk, hogy rajzoljuk le a családfánkat, olyan rokonokkal együtt, akiket talán nem ismertünk, de szól róluk valamilyen családi fáma. A következo két alkalommal külön-külön elmeséltük a családunk történetét. Játszottunk is, egymást kellet vezetni hátramenetben akadálypályán. Ebbol az derül ki, hogy melyikünk hajlamosabb a dominanciára. Megkérdezték, melyikünk hogy érezte magát a játék közben, és kiderült, hogy én irányítva, és irányítottként is kényelmesen éreztem magam, míg a páromat zavarta mikor én irányítottam. Azaz a párom nem szerette ha "beleugatok " dolgokba, o ezt látta otthon. Én meg pont az ellenkezojét. Én úgy gondoltam, hogy egyformán iskolázott, egyenrangú emberek vagyunk, így ketten együtt okosabb döntést tudunk hozni. Nekem fontos volt, hogy kikérje a véleményem, mert ebbol éreztem, hogy emberszámba vesz. o meg úgy érezte, hogy nem tartom képesnek a helyes döntés meghozatalára, ezért szólok bele. És ilyenkor a terapeuták megértették velünk, hogy nem baj hogy különbözoek vagyunk, és ekkor már azt is tudtuk, hogy miért. És hogy a feladatunk csak az, hogy létrehozzuk a szüleinktol független saját rendszerünket, ami mindkettonknek megfelel. Az ülések általában azzal kezdodtek, hogy megkértek minket, hogy meséljük el mi történt velünk az utóbbi 2 hétben. Attól függoen, hogy mit meséltünk, a terapeuták rugalmasan vetették fel, mi legyen a következo téma. Ebbol gondolom, hogy nem volt megtervezett menetrendjük, mindig az aktualitásokkal foglalkoztak. Változó volt, hogy mindkettonknek tettek fel egy kérdést, vagy külön-külön. A beszélgetést irányított keretek között tartották.

- Hogyan fogalmaznád meg a terápia lényegét?

A terapeuták soha nem diagnosztizáltak, soha nem mondták, hogy nekem ez a rossz tulajdonságom a páromnak meg az. Vagy hogy itt nekem volt igazam, ott meg a páromnak. És soha nem mondták meg hogy mi a megoldás. Itt nyilván felmerül a kérdés, hogy akkor mit csináltak? A válasz pedig az, hogy "csak " rávezettek minket. Addig tettek fel rávezeto kérdéseket, míg magunktól rájöttünk a válaszra. És ez megnyugtató lehet azok számára, akik kicsit félnek, mert az embert soha nem alázzák meg a párja elott, és nagyon együtt érzoek, mert tudják, hogy ezekkel, a dolgokkal nagyon nehéz szembenézni. Rávezetik az embert, hogy mit rontott el, és mire végre leesett a tantusz, már szinte örültem is, hogy milyen jól rájöttem a hibámra "magamtól ". És bírálat és megaláztatás helyett szinte büszke voltam rá milyen "okos " vagyok egy kis segítséggel.

Azt is mondták a terapeuták, hogy nem cél, hogy bárkinek a személyiségét megváltoztassák, ebben a korban ez már nagyon nehéz. A cél az, hogy meglássam, átérezzem, hogy az adott viselkedéssel hogyan, miért bántottam meg a párom, és esetleg más környezetemben éloket is. Ennek megtapasztalása elég motivációt fog jelenteni, hogy elkerüljem az adott viselkedést.

- Mi jelentette a fordulópontot?

Állandó téma volt az éppen aktuális, legutóbbi veszekedésünk, míg egyszer csak megkérdezték, mit szoktunk csinálni, mikor együtt vagyunk, milyen közös tevékenységünk van. Egymásra néztünk, és azt válaszoltuk, hogy veszekszünk. És aztán sajnos rá kellett jönnünk, és ez nagyon nehéz volt, hogy azért veszekszünk, mert nincs más intimitás közöttünk (természetesen a szexen kívül, amivel nekünk sosem volt problémánk). Egyszeruen nem volt olyan rituálénk, mi közben meghitt kapcsolatba kerültünk volna, így mikor már nagyon távol éreztük magunkat egymástól, valamelyikünk - nem tudatosan!- veszekedést provokált. (nekünk errol fogalmunk sem volt. Azt tudtuk, hogy nagy hülyeségeken veszekszünk, de nem tudtuk hogy miért. hát ezért...) A nagy balhé utáni kibékülés pedig végre meghozta a hon áhított intimitást, mert ilyenkor összebújtunk, és biztosítottuk a másikat, mennyire szeretjük.

- Mit adott neked ez a terápia?

Hogyan megtanultuk beleérezni magunkat a másik helyében, és megérteni, hogy o miért bántódott meg, és hogyan, mivel okoztunk neki fájdalmat. Egyedül a párnak nagyon  átlátni a kapcsolatát. A terapeuták teljesen kívülállóként sokkal jobban átlátják, és ezzel segítenek, ezért nem szabad úgy gondolni, hogy "hogyan tudna egy idegen megoldani valamit, amit mi nem tudunk ". Épp úgy hogy kívülrol látja mindkét felet, és érzelmileg nincs benne, így mindenkivel együtt tud érezni, mellesleg ez a szakmája is. És nem kell szégyellni a gondokat, hiszen mások is hasonlókkal küzdenek.

Nagy élmény az volt, hogy ott ültem a terápián, s mivel a párom nem nekem mondta  a sérelmeit, ezért nem is éreztem úgy, hogy támad, így a szokásos védekezés-ellentámadás is elmaradt. Külso szemléloként hallgattam, amit mondott, mintha nem is rólam lenne szó, és így sikerült jobban átéreznem az o érzéseit, és megérteni azokat. Nagyon sok minden így oldódott meg, és ez a fajta együttérzés meg is maradt köztünk. Így a régi és melyen gyökerezo problémákat a terápián sokkal könnyebb megoldani, mint egy egyszeru otthoni beszélgetésen. Természetesen a terápia célja, hogy megtanuljuk az önálló problémamegoldást, ami nem jelenti azt, hogy most mindennel a terapeutákhoz rohanunk, hiszen már meg tanultuk kezelni ezeket.

Neked mi volt a legnehezebb?

Az, hogy saját bizonytalanságom, és egyedülléttol való félelmem miatt ráakaszkodtam a páromra. Csak, mint az o párja tudam magam elképzelni, s nem, mint önálló személy. Nem jártam társaságba, ot meg állandóan piszkáltam, hogy mikor jön haza. Szó szerint tole vártam, hogy boldoggá tegye az életem, és ez olyan óriási felelosség, hogy az ilyet az ember elobb utóbb taszítja magától. Közben o szeretett, de eltávolodott, hogy kicsit levegohöz jusson. ma már én is tudom, hogy egy párkapcsolatban nem két fél ember kell, hogy összerakjon egy egészet, hanem két ember, akik magukban is boldogok, csak így tudják EGYMÁST is boldoggá tenni. Azóta vannak saját programjaim egyedül is és a barátaimmal is, a párom pedig mindenben támogat. Hozzáteszem, én úgy mentem a terápiára, hogy majd a páromat kikezelik a kiabálásból, én meg csak asszisztálok. Végül mégis kiderült, hogy tönkretenni egy kapcsolatot a mi esetünkben is két ember kellett.

- Kinek ajánlanád a terápiát?

Mindenkinek, aki úgy érzi, kevésbé harmonikus a kapcsolata, mint valaha volt. Kiderül, hogy mi az, amit elhanyagolt a kapcsolatukban, ami miatt bizonytalanság alakult ki. Egy jó hasonlatot mondanék erre: Az ember a kocsiját rendszeresen viszi felülvizsgálatra, hogy megelozze a hiba kialakulását, de ha elromlott, akkor ez teljesen egyértelmu. Így kéne lenni ennek a kapcsolatunkkal is, ha érezzük, hogy már "zörög " valami, érdemes lenne elnézni, de ha már baj van, akkor mindenképp érdemes szakemberhez fordulni, a kapcsolatunk megmentése, tovább muködése érdekében. De azt nagyon fontos megjegyezni, hogy a párterápia nem egy olyan hely ahova minden konfliktus alkalmával el kell rohanni, és döntobírónak használni a terapeutákat. A terapeuták nagyon hangsúlyozzák, hogy a párterápia egy lezárandó folyamat, melynek lényeg, hogy rendbe rakjuk, ami elromlott, ÉS megtanuljuk a jövoben önállóan megoldani a problémáinkat, így nem függünk a terápiától.

Orbán Erika